Jógamosoly, bohóc a spájzban,
zsírosbödönben angyalok,
az esti mesét már nagyon
vártam,
keresztről figyegő Jézusok
imbolyogtak, figyeltek engem,
a tűzkatlanban a holnap égett,
tízfilléres kis árva szentem,
a falról lecsorgott, és semmivé
lett.
Démonközöny, könnyek a párnán,
toronyba alvásra csábít a bánat,
de földjáró csizmám kiszakít
sárkány-
szívemből és léptet utánad,
libben a lámpás, csurran a
tejföl,
égi kabátját a földre letette
édesanyám, ég a tűz, kelj föl,
úgy menjünk el, senki se lesse
ki titkunk, hogy merre van
észak
vagy hegynek menni érdemes
mégis,
az aki tudná, meghalt rég, nézd
csak
az aki kérdi, lehetnék én is,
névtelen gyermek mezőkön
didereg,
csillagok fátyla bomlik utána,
remegő ujjain átpereg,
egyre hullik a hárs virága.
Mondd, mi az ára a zsíros
kenyérnek,
mondd, hol keressünk, ha
fűszálban bújsz el,
mondd, mitől van, hogy az
angyalok félnek,
és ki remeg meg, ha nyílik a fészer,
az, aki tolvaj, szűk hasadékon
belebújik az ősi magányba,
vagy aki jönne fölfedni, s látván
a bűnt, csukná a szemét önnönmagára.
Űzetve magamtól, magamat
keresve,
a falakból bontanám, azt, aki szűz volt,
a farkas meg ordít, kismalac,
eressz be,
s mikor jóllaktam, borszagún
horkolt
bennem a bánat, a vén
lábnélküli kalóz
képes átszelni értem egyedül
minden vizet,
a fürdőkádban pirosra-kékre üli
magát a kín, sóval hintett
ingyenküret
az, ami elmúlt, kutakba hullik,
tengerkék szemekbe, nem
érem el,
a királylányságom
egy rajzfilmben züllik,
a szemem előtt véres
lepel.
El innen gyorsan, szeplőkké
váljunk,
fújjon a szél az arcodról
messze,
hűs levegőn a csillagig
szállunk,
a sárba hanyatlunk, ha leránt az este,
suttog egy felhő, hogy téged szeretlek,
suttog a tégla, a vakolat
hullik,
nevetek rajtad, züllött eretnek,
jelenthetsz bármit, az is
elmúlik.
Ereszt a matrac a szív
üregében,
gajdol a szél, a szél viszi el,
utána néznél, a falak fehéren,
bámulnak, hogy mért nem hiszel.
Késő a reggel, kihunyt
parázsban
a múltat kotorni rég nem lehet,
a holnap elégett, örökmagában
hirtelen felsír az embergyerek.
Perpetuum mobile, öncélú
fattyú!
változni vágyik a
sárfoltos hattyú
az élet vizétől, hadd
legyek forrás,
tüdőmből fölbuzog ezernyi
csillám,
torkom zsilipjén átjut az
oldás,
áradjon szabadság,
gyermeken,
Csillán.
