Indián

Indián

A madárfüttyöt a zsebébe rejti,

szögesdrótokat  göngyölít

össze  és rezervátumokból

menti  az őzet, és minket

vele együtt,

olcsó dohányfüst-jeleket

hord a szél, amerre jár,

nem  takargat, addig nem élünk,

a nézésétől hangos az erdő,

amikor suttog,  a jég  belerokkan, 

bőrén a harci jelek mesékké

szelídülnek,   medvéket  

győz le,  és túljár az örökös 

róka eszén,

isten-tetoválás  arcának

minden rezdülése,  

a nyakába emel, hogy értsem

a csillagokat,  s a kezemet

fogja, ha a sírástól reszket  a föld,

mindig lesz, aki  levadászná,  

körben sziklák állják az útját,

egyedül még aki látja  bennük az ember

formát, a sápadt arcokat,

és neked is látnod kell mindig,

ez a törvény,  suttogja

mikor leteszi az íját és

elindul feléjük csak azért is,

 a törvénynek, a haragnak és a

félelemnek is van szaga,

és érezni lehet a tenyerünkkel,

megtudtam akkor, amikor

visszajött,  hogy elmondja,   

eljött az idő és felmegy a hegyre,   

oda te  nem jöhetsz velem,

mondta és ott hagyott  azzal,

hogy a madárfüttyöt most már

én eresszem szélnek,

ez fontos, ha egyszer a rezervátumból

kijutok.

De én már nagy lettem, és egyedül döntök, és úgy látom, hogy idebent nagyobb szükség van rá, mint valaha, vagy odakint bárhol, apa.

A nyár után

Mosatlan tányér, az ablakon légypiszok, 
szikkadt kenyérvég, hiányjel, fognyomok, 
magányok, csendek, utolsó küretek, 
az asszony felbont egy lekváros üveget.   

a tetem felett

A férfi szerint a róka kapta el,

a kisfiú a macskára gyanakszik,

a szomszéd úgy tudja, a szarka képes erre,

én a szomszéd kutyát vádolom.

A férfi nem érti, hogy történhetett,

a gyerek kérdezi, hol temessük el,

a szomszéd szerint az éjjel nagy vihar volt,

én rábólintok,  jégeső esett. 

A férfi keresi, hol bújhattak át,

A gyerek elrohan, hogy hozza a lapátot,

a szomszéd elköszön, a füvet hagyta félbe,

én utána szólok,  hagyja a kutyát.

a fejünk fölött egy  tojó és a hím

reggel óta  ülnek   mozdulatlan

mi

szétrebbenünk

csendes apokrif

talpam alatt az út
imaszőnyeg
nem választhatnak el templomfalak
soha tőled

egy szörnyeteg nagypapájának elmélkedései szabadon

akkor játszunk, mondta

és gáztűzhelyre rakott egy szódásszifont

ő  a srácunk, mondta nagypapa és pofont

adott a szomszéd fiúnak

itt ne árulkodjon senki semmire

és köveket se vessen ránk álruhában

ha szabad kérnem, nyúljon inkább a hóna alá

és vakarja meg az orra hegyét a bal könyökével

és ha atombomba, hát nem épp túrósbatyu

de ki gondolta volna, hogy ilyen messzire

megy az a szőke bongyor angyal

aki játszott azzal az ártatlan  szifonnal

a gáztűzhelyen még kiskorában

kérem, itt érteni kell, hogy csak a jót akartuk

a vérünk, húsunk, ugye legelsősorban is, 

engedtünk itt-ott, terelgettük,  

a pokolba minden ilyen-olyan úttal

hát ez lett, most kipusztul egy nép

nek bizonyos hányada, na hát,

nem kis dolog,  de hát a poszméhek

is a végüket járják, ugye , mi meg csak

megisszuk azt a pofa sört, hát ki ne

forduljon már sarkából az a szomszéd fiú,

mikor meglegyintettem, lehet, nem kellett volna.

minden körülmények között

vajon felismerik-e a versemet,
ha eltűnök hirtelen,
mondjuk váratlan ufo támadásban,
egy távoli galaxisban ébredek,
matatnának a fejemben,
csak  nézném, hogy mivel,
mielőtt visszadobnak majd a földre
szigorúan tudományos érdeklődés övezne,
vizsgálnák az agyamból vérrel szivárgó sorokat,
petri csészékbe gyűjtve a lényeget
tenyésztenék már hetek óta, s tűnődnének,
mért nem megy  vajon
felismerik- e.

vajon felismerném-e a versemet
ha eltűnnék hirtelen,
de most tényleg,
mondjuk az utcaszélen kivilágítatlan
olvadnék  az aszfaltba bele
hiába, mint az álom,  káprázat,
ki gondolta volna, hogy van ott valaki,
s most már nincs is,
mondaná a kialvatlan és összetört kamionsofőr,
de nem törődnék vele, mert már lázasan
kutatnám valahol a még meg nem írtakat,  
hogy milyen lehet vajon
felismerem-e.


vajon felismerném-e a versemet,
ha mint cérnaszál szövődnék bele egy piros virágos  pulcsiba
befogad egy táguló valóság,
s dobogna velem egy idegen szív
mondjuk egy svéd könyvelőé,
 ki szabadságra megy épp a napsütötte mólon s rácsodálkozik,
hogy hová tűnt el  két számsor között múlt kedd délután
 és mit hozott onnan  magával szíven szúrt valóság
 mormogná századszor is
szórakozottan dörzsölve homlokát,
vagy csak azon tűnődnék,
hogy az a szigorú lány a könyvelésről
szeret-e engem vajon
a versem, a versem felismerne-e.

legyen neki

precízen, művészien válogatott mindig, lézerszike pontossággal 
választotta el hártyájától a zsírosát, s köpte messze a színhúst mindhalálig,   
becsukott szemmel, mióta élt, 
így maradt 
az óvodából spenótfőzelék, az iskolából  tanárok pikkelése, az együttlétekből, hogy mégis mit reméltél, a részegségből csak a másnapok, az ölelésből egy nem kívánt gyerek, a csülkös bablevesből egy véres béldarab,  az előléptetésből, hogy elkéstek vele, és alzheimer a jól megérdemeltből, 
a végén felvillant még ez-az a szűrőpapíron átfolyó múltból élesen, tisztán 
rajzolva elkeskenyedő arcának karakterét, 
-csak mert a drága mama nem pont úgy szerette, 
és mert  az öregasszonyok templomba járnak keresztet vetni,   
két alapvetése privát univerzumának- ilyenkor megrándult a szája szeglete, 
Most áll egy ismeretlen szobában, a telefon kicseng századszor is, nyúl érte, hogy megnyomja a hívásfogadás gombot, de végül 
nem veszi fel. 
prof. med. hab. a szenvedésben.