Indián
A madárfüttyöt
a zsebébe rejti,
szögesdrótokat
göngyölít
össze és rezervátumokból
menti az őzet, és minket
vele együtt,
olcsó dohányfüst-jeleket
hord a szél,
amerre jár,
nem takargat, addig nem élünk,
a nézésétől
hangos az erdő,
amikor
suttog, a jég belerokkan,
bőrén a harci
jelek mesékké
szelídülnek,
medvéket
győz le, és túljár az örökös
róka eszén,
isten-tetoválás arcának
minden
rezdülése,
a nyakába
emel, hogy értsem
a csillagokat,
s a kezemet
fogja, ha a
sírástól reszket a föld,
mindig lesz,
aki levadászná,
körben
sziklák állják az útját,
egyedül még
aki látja bennük az ember
formát, a sápadt
arcokat,
és neked is
látnod kell mindig,
ez a törvény,
suttogja
mikor
leteszi az íját és
elindul
feléjük csak azért is,
a törvénynek, a haragnak és a
félelemnek
is van szaga,
és érezni
lehet a tenyerünkkel,
megtudtam
akkor, amikor
visszajött, hogy elmondja,
eljött az
idő és felmegy a hegyre,
oda te nem jöhetsz velem,
mondta és
ott hagyott azzal,
hogy a
madárfüttyöt most már
én eresszem
szélnek,
ez fontos,
ha egyszer a rezervátumból
kijutok.
De én már
nagy lettem, és egyedül döntök, és úgy látom, hogy idebent nagyobb szükség van
rá, mint valaha, vagy odakint bárhol, apa.
