Indián

Indián

A madárfüttyöt a zsebébe rejti,

szögesdrótokat  göngyölít

össze  és rezervátumokból

menti  az őzet, és minket

vele együtt,

olcsó dohányfüst-jeleket

hord a szél, amerre jár,

nem  takargat, addig nem élünk,

a nézésétől hangos az erdő,

amikor suttog,  a jég  belerokkan, 

bőrén a harci jelek mesékké

szelídülnek,   medvéket  

győz le,  és túljár az örökös 

róka eszén,

isten-tetoválás  arcának

minden rezdülése,  

a nyakába emel, hogy értsem

a csillagokat,  s a kezemet

fogja, ha a sírástól reszket  a föld,

mindig lesz, aki  levadászná,  

körben sziklák állják az útját,

egyedül még aki látja  bennük az ember

formát, a sápadt arcokat,

és neked is látnod kell mindig,

ez a törvény,  suttogja

mikor leteszi az íját és

elindul feléjük csak azért is,

 a törvénynek, a haragnak és a

félelemnek is van szaga,

és érezni lehet a tenyerünkkel,

megtudtam akkor, amikor

visszajött,  hogy elmondja,   

eljött az idő és felmegy a hegyre,   

oda te  nem jöhetsz velem,

mondta és ott hagyott  azzal,

hogy a madárfüttyöt most már

én eresszem szélnek,

ez fontos, ha egyszer a rezervátumból

kijutok.

De én már nagy lettem, és egyedül döntök, és úgy látom, hogy idebent nagyobb szükség van rá, mint valaha, vagy odakint bárhol, apa.

A nyár után

Mosatlan tányér, az ablakon légypiszok, 
szikkadt kenyérvég, hiányjel, fognyomok, 
magányok, csendek, utolsó küretek, 
az asszony felbont egy lekváros üveget.   

a tetem felett

A férfi szerint a róka kapta el,

a kisfiú a macskára gyanakszik,

a szomszéd úgy tudja, a szarka képes erre,

én a szomszéd kutyát vádolom.

A férfi nem érti, hogy történhetett,

a gyerek kérdezi, hol temessük el,

a szomszéd szerint az éjjel nagy vihar volt,

én rábólintok,  jégeső esett. 

A férfi keresi, hol bújhattak át,

A gyerek elrohan, hogy hozza a lapátot,

a szomszéd elköszön, a füvet hagyta félbe,

én utána szólok,  hagyja a kutyát.

a fejünk fölött egy  tojó és a hím

reggel óta  ülnek   mozdulatlan

mi

szétrebbenünk

csendes apokrif

talpam alatt az út
imaszőnyeg
nem választhatnak el templomfalak
soha tőled

egy szörnyeteg nagypapájának elmélkedései szabadon

akkor játszunk, mondta

és gáztűzhelyre rakott egy szódásszifont

ő  a srácunk, mondta nagypapa és pofont

adott a szomszéd fiúnak

itt ne árulkodjon senki semmire

és köveket se vessen ránk álruhában

ha szabad kérnem, nyúljon inkább a hóna alá

és vakarja meg az orra hegyét a bal könyökével

és ha atombomba, hát nem épp túrósbatyu

de ki gondolta volna, hogy ilyen messzire

megy az a szőke bongyor angyal

aki játszott azzal az ártatlan  szifonnal

a gáztűzhelyen még kiskorában

kérem, itt érteni kell, hogy csak a jót akartuk

a vérünk, húsunk, ugye legelsősorban is, 

engedtünk itt-ott, terelgettük,  

a pokolba minden ilyen-olyan úttal

hát ez lett, most kipusztul egy nép

nek bizonyos hányada, na hát,

nem kis dolog,  de hát a poszméhek

is a végüket járják, ugye , mi meg csak

megisszuk azt a pofa sört, hát ki ne

forduljon már sarkából az a szomszéd fiú,

mikor meglegyintettem, lehet, nem kellett volna.

minden körülmények között

vajon felismerik-e a versemet,
ha eltűnök hirtelen,
mondjuk váratlan ufo támadásban,
egy távoli galaxisban ébredek,
matatnának a fejemben,
csak  nézném, hogy mivel,
mielőtt visszadobnak majd a földre
szigorúan tudományos érdeklődés övezne,
vizsgálnák az agyamból vérrel szivárgó sorokat,
petri csészékbe gyűjtve a lényeget
tenyésztenék már hetek óta, s tűnődnének,
mért nem megy  vajon
felismerik- e.

vajon felismerném-e a versemet
ha eltűnnék hirtelen,
de most tényleg,
mondjuk az utcaszélen kivilágítatlan
olvadnék  az aszfaltba bele
hiába, mint az álom,  káprázat,
ki gondolta volna, hogy van ott valaki,
s most már nincs is,
mondaná a kialvatlan és összetört kamionsofőr,
de nem törődnék vele, mert már lázasan
kutatnám valahol a még meg nem írtakat,  
hogy milyen lehet vajon
felismerem-e.


vajon felismerném-e a versemet,
ha mint cérnaszál szövődnék bele egy piros virágos  pulcsiba
befogad egy táguló valóság,
s dobogna velem egy idegen szív
mondjuk egy svéd könyvelőé,
 ki szabadságra megy épp a napsütötte mólon s rácsodálkozik,
hogy hová tűnt el  két számsor között múlt kedd délután
 és mit hozott onnan  magával szíven szúrt valóság
 mormogná századszor is
szórakozottan dörzsölve homlokát,
vagy csak azon tűnődnék,
hogy az a szigorú lány a könyvelésről
szeret-e engem vajon
a versem, a versem felismerne-e.

legyen neki

precízen, művészien válogatott mindig, lézerszike pontossággal 
választotta el hártyájától a zsírosát, s köpte messze a színhúst mindhalálig,   
becsukott szemmel, mióta élt, 
így maradt 
az óvodából spenótfőzelék, az iskolából  tanárok pikkelése, az együttlétekből, hogy mégis mit reméltél, a részegségből csak a másnapok, az ölelésből egy nem kívánt gyerek, a csülkös bablevesből egy véres béldarab,  az előléptetésből, hogy elkéstek vele, és alzheimer a jól megérdemeltből, 
a végén felvillant még ez-az a szűrőpapíron átfolyó múltból élesen, tisztán 
rajzolva elkeskenyedő arcának karakterét, 
-csak mert a drága mama nem pont úgy szerette, 
és mert  az öregasszonyok templomba járnak keresztet vetni,   
két alapvetése privát univerzumának- ilyenkor megrándult a szája szeglete, 
Most áll egy ismeretlen szobában, a telefon kicseng századszor is, nyúl érte, hogy megnyomja a hívásfogadás gombot, de végül 
nem veszi fel. 
prof. med. hab. a szenvedésben. 

kirakatbuddha

kirakatbuddhák,

csak belénk ne botoljon senki,

az a biztos,

szerteszaladnak a repedések,

szívenrúgásról meg aztán szó ne essen,

darabokra hullok, nem hallod,

azt már még se hagynám.

Akkor inkább vesszenek a

kényszer zubbonyosok,

közepes dominákba oltott tanítónők,

cellákra bomlott lelkeinken teremőrök,
lecsaptok bennem az utcazenészre

lepkevadászok, nem vagytok épp hóbortos népség,

ágról szakadjatok

mind.

nagylevegő

kifúj

na
tegyetek arrébb

feltárásban

sikátorok, fáradt lágylegyek

szódásüvegbe mázolt emberek

terített asztal a csatorna tető

odadobott csontból kilóg a velő

véletlen, úgy lehet

kivágott díszlet, elomló tapéta

akárki volt, a címzettet elírta

egy hirdetés a ház homlokzatán

mögé néztem, hogy nincs is ház talán

csak a szél szalad  Karthago mögött

törött izzó  a lámpaoszlopon

az asztalon lavór, a  cseppeket számolom

nincs levegő a kisszobába

fellobban-alszik a gyertya lángja

semmi sem változott,  ez a kép őslelet

a zebra csíkján necc trikó, gyurmahát

visszeres lábain ringatja önmagát

kigyúrt testén pillangók rajzanak

egy szélfútta asszony mellé száll, elmarad

ölelné, futna el


(most adná magát, hogy a gyerekekről, a lábuk körül futnak seregestől,  de innen az összes rím meg kép elszalad, nem prostituálható szaros öncélok miatt, költők, ezért csak  leírom, hogy a gyerekek ott vannak,  és nem tudom, hogy miben hisznek)

a szemét az utcán oly könnyen elsimul

gyűrött árnyékuk egy pocsolyán átvonul

az utcaszarban elrohadhatsz

ha nem termelsz és nem fogyasztasz

.

újságpapíron mongol koldusok

felpüffedt szemük az arcomra tántorog

átfutok rajtuk, valami mást kerestem

az illatuktól mindig is émelyegtem

talán az egész csak  imagináció

különben mindegy is, nem kell, hogy arra járjak

ősfosszíliák, az elmémbe zártak,  

s most  küldik a képeket idebentről

így lesz ismerős az idegenből

világot teremtek,  odakint csak a csend

meg az idő csüng az  ég kékje alatt

darázsfészekben darazsak alszanak

egy felhőmacska lágyan öleli

körmét ereszti, történjen valami,

elsüllyedt városon alszol, Budapest

hálóban

alig rezzen a háló

mikor benne rezzenek

körben ezernyi árnyék

középen  ködgyerek

megfejthetetlen

elszakíthatatlan

egy esőcsepp

jobbról apám a nyakkendőt köti

balról anyám a sminkjét rendezi

az ajtókilincs még túl magas nekem

az  asztal felett a lábas nyelvet ölt

könyvillat száll,  kilincsek holdvilágba 

a kiskutyámat elcsalja az isten

egy tekintet árulásra késztet

az ajtóban még ott remeg a düh

egy szilvafán megreked a nyár

az esőcsepp újra rám esik

s ki tudja még

mi lehetnék

fáradt kínai rizsporról álmodik

én szeretek élni

szép szabad szavak

szálljatok el messze, magasabbra,

tán utánatok lépek, úgy menekülnék

nektek könnyű

selyemzsinóron lógó angyalok

ha egyet elkapok

vagyok

pillanatkellék,

milliónyi,

hatnak,

jók bábnak,

és jók árnyalaknak

megfejthetetlen

elszakíthatatlan

nézem

ki az, ki vergődik,

pillantásaimba beleszőve,

gyönyörű pók lettem

s te, ki ha tudna, megmenekülne

Krétarajz emberek

Megrajzol egy villámló akarat,
színez, alakít, váratlan félbehagy.
Elmos az eső.

Hangulatok

Konfetti kavarog sárgán-kéken
a testem minden szegletében,
          - üveggömb vagyok-,
száll-szitál, ahogy rázkódok, áll a bál,
s táncot jár bennem két parány
atomnyi képlet,  
            - az egyik kitárva virágos ablak,
             a másik a távolból kék szemmel bámul,-
az egynemű egésszé rándul, 
            -átjár, kitágul,-
lelken és bőrökön lüktet át,
s hogy ingoványra téved, vagy
szirteken üt tanyát, én is csak nézem,
vállejtve kérdem, ki vagyok végül,
a napjaim ki festi, s az életem?
s ki lehet az, aki folyton csak játszik énvelem.

 

 

 

 

Amit ma

Amit ma versnek mondanak, s előtte egyenkalapokat megemelnek, 
nekem marad csak kétdimenziós
játék, puzzle az ürgelyukból, logikus és kikezdhetetlen,
s mint ilyen lehet még szép is, imitt-amott akár lenyűgöző,    
de mélysége, mélysége,
nincsen.

Oldás

Jógamosoly, bohóc a spájzban,

zsírosbödönben angyalok,

az esti mesét már nagyon vártam,

keresztről figyegő Jézusok

imbolyogtak, figyeltek  engem,

a tűzkatlanban a holnap égett,

tízfilléres kis árva szentem,

a falról lecsorgott, és semmivé lett.

Démonközöny, könnyek a párnán,

toronyba  alvásra  csábít  a bánat,

de földjáró csizmám kiszakít sárkány-

szívemből és  léptet utánad,

libben a lámpás, csurran a tejföl,

égi kabátját a földre letette

édesanyám, ég a tűz, kelj föl,

úgy menjünk el, senki se lesse

ki titkunk, hogy merre van észak

vagy hegynek menni érdemes mégis,

az aki tudná, meghalt rég, nézd csak

az aki kérdi,  lehetnék én is,

névtelen gyermek mezőkön didereg,

csillagok fátyla bomlik utána,

remegő ujjain átpereg,

egyre hullik  a hárs virága.

Mondd, mi az ára a zsíros kenyérnek,

mondd, hol keressünk, ha fűszálban bújsz el,

mondd, mitől van, hogy az angyalok félnek,

és ki remeg meg, ha nyílik a fészer,

az, aki tolvaj, szűk hasadékon

belebújik az  ősi magányba,

vagy aki  jönne fölfedni, s látván

a bűnt, csukná a  szemét önnönmagára.

 Űzetve magamtól, magamat keresve,

a falakból bontanám,  azt, aki szűz volt,

a farkas meg ordít, kismalac, eressz be,

s mikor jóllaktam, borszagún horkolt

bennem a bánat, a vén lábnélküli kalóz

képes átszelni értem egyedül minden vizet,

a fürdőkádban pirosra-kékre üli

magát a kín, sóval hintett ingyenküret

az, ami elmúlt,  kutakba hullik,

tengerkék szemekbe, nem érem el,

a királylányságom egy rajzfilmben züllik,

a szemem előtt  véres lepel.

El innen gyorsan, szeplőkké váljunk,

fújjon a szél az arcodról messze,

hűs levegőn a csillagig szállunk,

a sárba hanyatlunk,  ha leránt az este,

suttog egy felhő,  hogy téged szeretlek,

suttog a tégla, a vakolat hullik,

nevetek rajtad,  züllött eretnek,

jelenthetsz bármit, az is elmúlik.

Ereszt a matrac a szív üregében,

gajdol a szél, a szél viszi el,

utána néznél, a falak fehéren,  

bámulnak, hogy mért nem hiszel.

Késő a reggel, kihunyt parázsban

a múltat kotorni rég nem lehet,

a holnap elégett, örökmagában

hirtelen felsír az  embergyerek.

Perpetuum mobile, öncélú fattyú!

változni vágyik a sárfoltos  hattyú

az élet vizétől, hadd legyek forrás,

tüdőmből fölbuzog ezernyi csillám,

torkom zsilipjén átjut az oldás,

áradjon szabadság, gyermeken,

Csillán.

önnön kardodba

Benned nem áradnak a folyók,
de hókristálycsipkén üt át a  lelked,
és látod, szép az is.

A szemeidben nincsenek rianások,

de a jég alól néma halak kutatják a léket,
és várnak türelemmel.

Te nem hiszel az olvadásban,   

neked a rend, csak az a törvény.  Hát készülj, 
tavasszal új testhez, új ember, ami illik!

 

 

 

 

 

 

 

Karambol

Karamboloztam önmagammal,
kettéváltam a csattanástól,
az egyik részem számon kér, ordít
a másik részem sértetten nyivákol.

 Azóta kétfelé bolyongok,

láttál már két arcú bolondot,
harsan  villanyfénynevetésben,
megbújik minden repedésben.

összeegyeztethetetlen

Valami fehéregér-szerű szívrágó
hullatja a szőreit benned, s okoz
fel-fellobbanó gyulladást a torkodban,
visszeredben,
ott motoz a lábujjadtól a fejcsakráig,
minden lezárva, nincsen kiút, még
a nyelved is labirintus.
Talán, ha elég intelligens, nálad legalább is,
de mondjuk tanulékony, mint te különben,
de ha másképp nem, talán a véletlen miatt
egyszer kisétál belőled.
Imádkozol? 

A három kismalac

Két kismalac tengerre szállt,
szelt sok vizet, hazát
kutatva, farkas nélkülit,
behúzta négy fülit,
úgy keresett
rései közül kilesett,
várta,  hogy végre feldereng
és nem hasztalan mereng
egy szebb hazán,
kijózanító, arcig csapódó
permetvíz között
szelte a sok habot,
lapátot forgatott,
így teltek  napok,
hónapok, 
míg végre látnak,
fehér sirály
mutatta tájat,
hol nem él vadállat,  
s hol kiköt a kis ladik.

De hol a harmadik?
A harmadik, a másba költöző,
a mesében szorgosan
házat építő, legkisebb kismalac?

Ugye visított,
mikor éhesen
sárgán mérgesen
odamartatok,
s csak faltatok ,
faltatok, a tengeren
farkas elől evezve
-Kismalac, eressz be!
Éhes vagyok!-
s ti kitártatok
szívet, ablakot
s már ott is volt,
és  evett,
tajtékzott Bennetek,
ameddig jól lakott.

 

ön(h)arc

Mint romlott újszülöttet,
úgy rántalak ki magamból,
ha észreveszem,
hogy megint ott ficánkolsz,
sikítasz bennem,
ha megérzem, hogy
kusza, millió kulcsahagyott
lakattal újra és újra 
lezárt, titkoltak  és nem ismertek  
legmélyéből valahogy világra
vedled magad,  
s már tekeregsz bennem,
újult erővel síkosan fojtasz.
-az erekció  semmibe
szárad, hát akarom újra-
Menekülünk egymástól,
ha rád ismerek, futnék s te
visszariadsz a félhomályba,
tudod, hogy ocsmány vagy,
félsz farkasszemet nézni,
s feltárni bugyraid.
Légy bátor!
Törj ki belőlem, s hagyj el örökre!
Nem vagyok jó gazdád!
Nem szeretlek!
Csak úgy teszek, mintha,
csak úgy akarlak, mint ócska narkót
és épp úgy szabadulnék tőled erővel.
Hagyj! Hagyd, hogy elcsitítsalak!
Nem akarlak szánni, ringatni,
sérelmektől felszántott karom már gyengül,
aludj el végre.
Hidd el szeretlek mégis.
A gyermekem vagy.
Hallod, éneklek neked.
Azt akarom, hogy pihenj.
Hogy elnyugodj végleg.
Ha már sem elkaparni, 
sem megszülni nem bírtalak eddig,
és ha még  te vagy egyedül csak,
mi bennem öröknek látszik,
aki visszatérsz hozzám,
lehetek bárhol, Afrikában, vagy
önmagam legmélyén,
ahol mikor ocsmány, ráncos,
cukros-hívogató fogatlan arcodba nézek,
akkor magamra csodálkozom.

 

 

Túlélő

átnedvesedett idők,
kígyószavak,
lábszagú
pocsolyák,
másnapos nóta,
imbolyog rajta
egy tavirózsa

ok-okozat

tegyük fel, hogy testetlen, árva,

tegyük hozzá, füttyszó a fán,

jó lenne persze, hogy jobb sorsra várva,

távolban lék, felé fusson a szán,

legyen úgy, hogy nem jár arra ember,

pitypang a fény, fújja a szerte a nap,

a nem arra járó  vállán egy  fegyver,

árnyék a havon a felhők alatt,

a  szánról leszálltak,  ő lenéz a sárba,   

nem láthatom, talán üres a tár,

csüngjön kezében egy hangtalan, árva,

nevezzük úgy, hogy halott madár

Kísértetek

Remegve várom, hogy újra megnyomd azt a húsokkal,
cafatokkal, sebtében elfedett gombot - mint aki menekül –  
amire csak te tudtál eddig rátapintani  mindenféle asszonyi alakokban,
 nem épp véletlenül, de homályból eredő pontos céltudatossággal,
-mágneshez nyílhegyet- ami a sajátod.

Elhelyezkedem.  A gombnyomásra ébred a tekercs, a gép homlokom sötét üregéből filmet vetít.

Körülöttem szállnak a képek, s a háttérből, orrom egy tompa üregéből bicsaklott zongoraszó őrjít.
Nézem magam.  A főszerep újra az enyém, tébolyító öröm, ahogy telít a hideg elektromosság, s kapcsol monoton lejátszó üzemmódra.  Nincs forgatókönyv, de ami lesz, előre ismert, ezerszer próbált, ezerszer játszott, marionett delejes démoni szinkronitásban, nézi a történetét, amiben a szerepét játssza.

Előre sírok, kínzó öröm az újra előhívás,
-minden kockáját ismerem már- 
de mint  újszülött, aki először pillant  szét,
úgy megremeg, izgul, fél, remél, 
 s lám az eltemetett kiszáll a sírból és táncot jár veled,
észvesztő, kínzó, tehetetlen nyugalom, hagyom, 
hogy megtörténjen,  
a hős vágtat a szakadék felé
elszabadult lovakon,
tudom, hogy mindjárt a mélybe zuhan,
már az elején tudtam,
de hagytam, hogy feltépd,  
és nem tehetek semmit,
én még lovagolni sem tudok.
Nem is kiáltok. Csak az üresség.  
Nem is kiált.  Csak az üresség.
Vége. 
Nincs katarzis, nincs nyugalom sem
- teasüteménnyel és mézzel édesgettél magadhoz-
a szoknyádba kapaszkodnék, szeress, szeress, szeress,  
hisz így neked sem jó. Kielégítetlen jössz máris újra felém mindenféle asszonyi alakokban. Éjjel nem jön az álom. Remegve várom, hogy újra megnyomd azt a húsokkal, cafatokkal elfedett gombot.

Istenem, add, hogy most jó vége legyen.



 

 

Együtt

Egy parányi lepke

cipeli a lelkem,
mázsás a teher,
megbillen vele,
kezemet nyújtom,
hogy tovább segítsem,
megpihen rajtunk
az Isten szeme.

 

Vágy

Felsejlik bennem az akarat,
pókhálón ringatom  magamat,
szállna az éj, a szemébe néznék,
pilláira könnycseppet  fűznék,
-a csend  hanyatlik,  semmi se rezzen
készen állunk, hogy útra eresszen-
képes vagyok a képtelenre,
belelépek   a végtelenbe.

Visszhang

Ezeknek írjak? Ezeknek?
Árbocrúdon a keresztnek
is mondhattam volna. Végiggondoltad?

Magamnak írjak? Magamnak?

Remegjek, várjak, hogy a szavak ma is (örök) életre
harapnak? Én nem koldulok.

Magamról írjak? Magamról?

Dzsungel mélyéről harang szól.
Lehet, hogy tam-tam.

Miről írjak? A szerelemről? Szerelemről?
Otthon pandur, máshol rendőr, senkit se olvas,
még kinyomozná. Mivé is lennék?

Kivé lehetnék? Rég halott költő?

Vagy mint használt bakelit lemezről szóló- savanyú
a szőlő- élő. Szegény. Kinek hiányzik?

És ha leírnám, milyen lehetne? Képekkel terhes?

Micimackó Bagolynál áll mos’,
Álmos. Jaj, ne viccelj már.

Mégis!
A szavakért írok. A szavakért.

Megannyi nem kívánt gyerekért.
Ordítanak, követelnek, sírnak, élni akarnak.
Élni akarnak.

Hangbarázdák

Egy hangbarázda a kertek alatt fut el,
tűnődve nézek utána, de hisz csak gondolatban,
abban a kertben ma már semmi nincs,
a ház szétesőben, csak pókhálók, és az emlékeink
tarják még úgy ahogy  a falakat, vagy tán már azok sem,
a megrendszabályozott, kövekkel mederbe zárt 
patak alatt fut egy másik, amire emlékezem,
az én patakom,  
hangokat visz magával  a kertek alatt,
a befagyott víz hangját, a megeredt víz hangját,
a szürkén-sárgán megáradó, hidakat sodró víz hangját,
egy madár hangját, a fa odvában elfeledve,
anyám hangját, ajtók csapódását,  megremegését,
apám hangját, már megint mit nem találhat,    
a bátyáim hangját, a busz után kötött játékbabák bakkanásait,
a szomszéd hangját, aki epret- kaprot adott,
az Öreg hangját, a biciklijének nyekkenő nyolcasait,
és hallom a gyermekeim hangját, a férjemét, csobogását,
pedig nem is ismerik ezt a házat, a kert alatt örökre
elfutó patakot sosem látták. Hallom a kiszáradt patak hangját.
 

Emlékszem, volt egy álmom,   

gyerekként vitt a víz, a kertek, házak alatt sodort egyre messzebb,
kövek, sekélyesek sem állhatták az utamat, úsztatott,
vitt a tenger felé.   
Ki gondolta, hogy egyszer így visz el mindent, még engem is.  

Elfordulok, nem nézek magam után sem.

Hallgatózom. Várom, hogy érkezzen. A
mindenféle hangokkal feltört barázdát újra
elöntse a víz. Megáldjon. Hozza az újat.
Az új hangokat nekem.

 

kapcsolatban

Hallom, hogy beszélsz,
de úgy unom,
megyek,
lájkolom magam
a facebookon.

Öregek

nejlonszatyor molyláttaballon kar a karban szélfúttalóden nejlonszatyor
                                                mérleghinta
                            

Bölcsen

Most már egyszerűbb,
nem úgy együgyűen, világnemlátón,
vagy éppen céltudatos világmegváltón,
de úgy, mint mikor nyugodtan nézzük a cseppeket,
és megértjük, hogy egy meg egy
az lehet zivatar,
mindent elsöprő,
vagy marad egy csók egy száll virágnak,
tán egy póknak a hálóban kis tükör,
megrezzen, darabokra tör

ik.

Nekem jó a ma

Nekem jó a ma.
a majdnem tegnapok,
a mégnem holnapok
azzal az egy  tökéletes vakufényes pillanattal
amire vártok
-Hófehérke üvegkoporsóban várja a feltámadást,
a Herceg lába kibicsaklott, ostoba sínbe feszül -
nem vonzanak
átengedem neked,
hogy örökké élj minden mesében.
Én  mosogatás és levesmerés közben ki-kisurranok a mindenségbe.
Nem sietek, egy tincset seprek félre.
Nekem jó a ma.
Hogy megölelj.
Hogy megöleljelek.

 

 

A vadakon

A vadakon nem fog az átok,
az őzön, a borzon a szilajság,
a szeme tiszta,
a vadakon nem fog az átok.
 
A vadakon párna a  hajnal,
és könnyű a lába a szélnek,
a haja mosdat,
a vadakon párna a hajnal.
 
A vadakon ínszagú rétek,
de nincs pihenő a vadásznak,
csupa görcsben,
a vadakon ínszagú rétek.
 
A vadakon álom az erdő,
villan,  üzen,  odaillan,
beleolvad,
a vadakon álom az erdő.

/A szíveken boncasztal csendje,
ha lüktet a vágyon a valóság
alig érzed,
a szíveken boncasztal csendje/