tűnődve nézek utána, de hisz csak gondolatban,
abban a kertben ma már semmi nincs,
a ház szétesőben, csak pókhálók, és az emlékeink
tarják még úgy ahogy a falakat, vagy tán már azok sem,
a megrendszabályozott, kövekkel mederbe zárt
patak alatt fut egy másik, amire emlékezem,
az én patakom,
hangokat visz magával a kertek alatt,
a befagyott víz hangját, a megeredt víz hangját,
a szürkén-sárgán megáradó, hidakat sodró víz hangját,
egy madár hangját, a fa odvában elfeledve,
anyám hangját, ajtók csapódását, megremegését,
apám hangját, már megint mit nem találhat,
a bátyáim hangját, a busz után kötött játékbabák bakkanásait,
a szomszéd hangját, aki epret- kaprot adott,
az Öreg hangját, a biciklijének nyekkenő nyolcasait,
és hallom a gyermekeim hangját, a férjemét, csobogását,
pedig nem is ismerik ezt a házat, a kert alatt örökre
elfutó patakot sosem látták. Hallom a kiszáradt patak hangját.
Emlékszem, volt egy álmom,
gyerekként vitt a víz, a kertek, házak alatt sodort egyre
messzebb, kövek, sekélyesek sem állhatták az utamat, úsztatott,
vitt a tenger felé.
Ki gondolta, hogy egyszer így visz el mindent, még engem is.
Elfordulok, nem nézek magam után sem.
Hallgatózom. Várom, hogy érkezzen. A mindenféle hangokkal feltört barázdát újra
elöntse a víz. Megáldjon. Hozza az újat.
Az új hangokat nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése