Karambol

Karamboloztam önmagammal,
kettéváltam a csattanástól,
az egyik részem számon kér, ordít
a másik részem sértetten nyivákol.

 Azóta kétfelé bolyongok,

láttál már két arcú bolondot,
harsan  villanyfénynevetésben,
megbújik minden repedésben.

összeegyeztethetetlen

Valami fehéregér-szerű szívrágó
hullatja a szőreit benned, s okoz
fel-fellobbanó gyulladást a torkodban,
visszeredben,
ott motoz a lábujjadtól a fejcsakráig,
minden lezárva, nincsen kiút, még
a nyelved is labirintus.
Talán, ha elég intelligens, nálad legalább is,
de mondjuk tanulékony, mint te különben,
de ha másképp nem, talán a véletlen miatt
egyszer kisétál belőled.
Imádkozol? 

A három kismalac

Két kismalac tengerre szállt,
szelt sok vizet, hazát
kutatva, farkas nélkülit,
behúzta négy fülit,
úgy keresett
rései közül kilesett,
várta,  hogy végre feldereng
és nem hasztalan mereng
egy szebb hazán,
kijózanító, arcig csapódó
permetvíz között
szelte a sok habot,
lapátot forgatott,
így teltek  napok,
hónapok, 
míg végre látnak,
fehér sirály
mutatta tájat,
hol nem él vadállat,  
s hol kiköt a kis ladik.

De hol a harmadik?
A harmadik, a másba költöző,
a mesében szorgosan
házat építő, legkisebb kismalac?

Ugye visított,
mikor éhesen
sárgán mérgesen
odamartatok,
s csak faltatok ,
faltatok, a tengeren
farkas elől evezve
-Kismalac, eressz be!
Éhes vagyok!-
s ti kitártatok
szívet, ablakot
s már ott is volt,
és  evett,
tajtékzott Bennetek,
ameddig jól lakott.

 

ön(h)arc

Mint romlott újszülöttet,
úgy rántalak ki magamból,
ha észreveszem,
hogy megint ott ficánkolsz,
sikítasz bennem,
ha megérzem, hogy
kusza, millió kulcsahagyott
lakattal újra és újra 
lezárt, titkoltak  és nem ismertek  
legmélyéből valahogy világra
vedled magad,  
s már tekeregsz bennem,
újult erővel síkosan fojtasz.
-az erekció  semmibe
szárad, hát akarom újra-
Menekülünk egymástól,
ha rád ismerek, futnék s te
visszariadsz a félhomályba,
tudod, hogy ocsmány vagy,
félsz farkasszemet nézni,
s feltárni bugyraid.
Légy bátor!
Törj ki belőlem, s hagyj el örökre!
Nem vagyok jó gazdád!
Nem szeretlek!
Csak úgy teszek, mintha,
csak úgy akarlak, mint ócska narkót
és épp úgy szabadulnék tőled erővel.
Hagyj! Hagyd, hogy elcsitítsalak!
Nem akarlak szánni, ringatni,
sérelmektől felszántott karom már gyengül,
aludj el végre.
Hidd el szeretlek mégis.
A gyermekem vagy.
Hallod, éneklek neked.
Azt akarom, hogy pihenj.
Hogy elnyugodj végleg.
Ha már sem elkaparni, 
sem megszülni nem bírtalak eddig,
és ha még  te vagy egyedül csak,
mi bennem öröknek látszik,
aki visszatérsz hozzám,
lehetek bárhol, Afrikában, vagy
önmagam legmélyén,
ahol mikor ocsmány, ráncos,
cukros-hívogató fogatlan arcodba nézek,
akkor magamra csodálkozom.

 

 

Túlélő

átnedvesedett idők,
kígyószavak,
lábszagú
pocsolyák,
másnapos nóta,
imbolyog rajta
egy tavirózsa

ok-okozat

tegyük fel, hogy testetlen, árva,

tegyük hozzá, füttyszó a fán,

jó lenne persze, hogy jobb sorsra várva,

távolban lék, felé fusson a szán,

legyen úgy, hogy nem jár arra ember,

pitypang a fény, fújja a szerte a nap,

a nem arra járó  vállán egy  fegyver,

árnyék a havon a felhők alatt,

a  szánról leszálltak,  ő lenéz a sárba,   

nem láthatom, talán üres a tár,

csüngjön kezében egy hangtalan, árva,

nevezzük úgy, hogy halott madár

Kísértetek

Remegve várom, hogy újra megnyomd azt a húsokkal,
cafatokkal, sebtében elfedett gombot - mint aki menekül –  
amire csak te tudtál eddig rátapintani  mindenféle asszonyi alakokban,
 nem épp véletlenül, de homályból eredő pontos céltudatossággal,
-mágneshez nyílhegyet- ami a sajátod.

Elhelyezkedem.  A gombnyomásra ébred a tekercs, a gép homlokom sötét üregéből filmet vetít.

Körülöttem szállnak a képek, s a háttérből, orrom egy tompa üregéből bicsaklott zongoraszó őrjít.
Nézem magam.  A főszerep újra az enyém, tébolyító öröm, ahogy telít a hideg elektromosság, s kapcsol monoton lejátszó üzemmódra.  Nincs forgatókönyv, de ami lesz, előre ismert, ezerszer próbált, ezerszer játszott, marionett delejes démoni szinkronitásban, nézi a történetét, amiben a szerepét játssza.

Előre sírok, kínzó öröm az újra előhívás,
-minden kockáját ismerem már- 
de mint  újszülött, aki először pillant  szét,
úgy megremeg, izgul, fél, remél, 
 s lám az eltemetett kiszáll a sírból és táncot jár veled,
észvesztő, kínzó, tehetetlen nyugalom, hagyom, 
hogy megtörténjen,  
a hős vágtat a szakadék felé
elszabadult lovakon,
tudom, hogy mindjárt a mélybe zuhan,
már az elején tudtam,
de hagytam, hogy feltépd,  
és nem tehetek semmit,
én még lovagolni sem tudok.
Nem is kiáltok. Csak az üresség.  
Nem is kiált.  Csak az üresség.
Vége. 
Nincs katarzis, nincs nyugalom sem
- teasüteménnyel és mézzel édesgettél magadhoz-
a szoknyádba kapaszkodnék, szeress, szeress, szeress,  
hisz így neked sem jó. Kielégítetlen jössz máris újra felém mindenféle asszonyi alakokban. Éjjel nem jön az álom. Remegve várom, hogy újra megnyomd azt a húsokkal, cafatokkal elfedett gombot.

Istenem, add, hogy most jó vége legyen.



 

 

Együtt

Egy parányi lepke

cipeli a lelkem,
mázsás a teher,
megbillen vele,
kezemet nyújtom,
hogy tovább segítsem,
megpihen rajtunk
az Isten szeme.

 

Vágy

Felsejlik bennem az akarat,
pókhálón ringatom  magamat,
szállna az éj, a szemébe néznék,
pilláira könnycseppet  fűznék,
-a csend  hanyatlik,  semmi se rezzen
készen állunk, hogy útra eresszen-
képes vagyok a képtelenre,
belelépek   a végtelenbe.

Visszhang

Ezeknek írjak? Ezeknek?
Árbocrúdon a keresztnek
is mondhattam volna. Végiggondoltad?

Magamnak írjak? Magamnak?

Remegjek, várjak, hogy a szavak ma is (örök) életre
harapnak? Én nem koldulok.

Magamról írjak? Magamról?

Dzsungel mélyéről harang szól.
Lehet, hogy tam-tam.

Miről írjak? A szerelemről? Szerelemről?
Otthon pandur, máshol rendőr, senkit se olvas,
még kinyomozná. Mivé is lennék?

Kivé lehetnék? Rég halott költő?

Vagy mint használt bakelit lemezről szóló- savanyú
a szőlő- élő. Szegény. Kinek hiányzik?

És ha leírnám, milyen lehetne? Képekkel terhes?

Micimackó Bagolynál áll mos’,
Álmos. Jaj, ne viccelj már.

Mégis!
A szavakért írok. A szavakért.

Megannyi nem kívánt gyerekért.
Ordítanak, követelnek, sírnak, élni akarnak.
Élni akarnak.

Hangbarázdák

Egy hangbarázda a kertek alatt fut el,
tűnődve nézek utána, de hisz csak gondolatban,
abban a kertben ma már semmi nincs,
a ház szétesőben, csak pókhálók, és az emlékeink
tarják még úgy ahogy  a falakat, vagy tán már azok sem,
a megrendszabályozott, kövekkel mederbe zárt 
patak alatt fut egy másik, amire emlékezem,
az én patakom,  
hangokat visz magával  a kertek alatt,
a befagyott víz hangját, a megeredt víz hangját,
a szürkén-sárgán megáradó, hidakat sodró víz hangját,
egy madár hangját, a fa odvában elfeledve,
anyám hangját, ajtók csapódását,  megremegését,
apám hangját, már megint mit nem találhat,    
a bátyáim hangját, a busz után kötött játékbabák bakkanásait,
a szomszéd hangját, aki epret- kaprot adott,
az Öreg hangját, a biciklijének nyekkenő nyolcasait,
és hallom a gyermekeim hangját, a férjemét, csobogását,
pedig nem is ismerik ezt a házat, a kert alatt örökre
elfutó patakot sosem látták. Hallom a kiszáradt patak hangját.
 

Emlékszem, volt egy álmom,   

gyerekként vitt a víz, a kertek, házak alatt sodort egyre messzebb,
kövek, sekélyesek sem állhatták az utamat, úsztatott,
vitt a tenger felé.   
Ki gondolta, hogy egyszer így visz el mindent, még engem is.  

Elfordulok, nem nézek magam után sem.

Hallgatózom. Várom, hogy érkezzen. A
mindenféle hangokkal feltört barázdát újra
elöntse a víz. Megáldjon. Hozza az újat.
Az új hangokat nekem.

 

kapcsolatban

Hallom, hogy beszélsz,
de úgy unom,
megyek,
lájkolom magam
a facebookon.

Öregek

nejlonszatyor molyláttaballon kar a karban szélfúttalóden nejlonszatyor
                                                mérleghinta
                            

Bölcsen

Most már egyszerűbb,
nem úgy együgyűen, világnemlátón,
vagy éppen céltudatos világmegváltón,
de úgy, mint mikor nyugodtan nézzük a cseppeket,
és megértjük, hogy egy meg egy
az lehet zivatar,
mindent elsöprő,
vagy marad egy csók egy száll virágnak,
tán egy póknak a hálóban kis tükör,
megrezzen, darabokra tör

ik.

Nekem jó a ma

Nekem jó a ma.
a majdnem tegnapok,
a mégnem holnapok
azzal az egy  tökéletes vakufényes pillanattal
amire vártok
-Hófehérke üvegkoporsóban várja a feltámadást,
a Herceg lába kibicsaklott, ostoba sínbe feszül -
nem vonzanak
átengedem neked,
hogy örökké élj minden mesében.
Én  mosogatás és levesmerés közben ki-kisurranok a mindenségbe.
Nem sietek, egy tincset seprek félre.
Nekem jó a ma.
Hogy megölelj.
Hogy megöleljelek.

 

 

A vadakon

A vadakon nem fog az átok,
az őzön, a borzon a szilajság,
a szeme tiszta,
a vadakon nem fog az átok.
 
A vadakon párna a  hajnal,
és könnyű a lába a szélnek,
a haja mosdat,
a vadakon párna a hajnal.
 
A vadakon ínszagú rétek,
de nincs pihenő a vadásznak,
csupa görcsben,
a vadakon ínszagú rétek.
 
A vadakon álom az erdő,
villan,  üzen,  odaillan,
beleolvad,
a vadakon álom az erdő.

/A szíveken boncasztal csendje,
ha lüktet a vágyon a valóság
alig érzed,
a szíveken boncasztal csendje/