Fékezés nélkül, egy kanyar mögül beléd csapódott,
még csak nem is tülkölt, hogy ugorj félre,
esélyed sem volt, ordítottál tehetetlen,
nem tudtad miért van itt, honnan jött,
milyen hosszú, mikor hagy el,
s ha majd elmegy, hogy csendesül,
csak érezted, hogy zakatol, kattog a fejedig
szántja a májad, áttöri a bordák rengetegét,
éktelen lármát csapva kiront belőled
és dől rá a lakásra, az otthonodra.
Amikor elment, a kisfiad sírt a lépcsőn,
és azt mondta, bocsánat, ne haragudj rám mama.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése