úgy rántalak ki magamból,
ha észreveszem,
hogy megint ott ficánkolsz,
sikítasz bennem,
ha megérzem, hogy
kusza, millió kulcsahagyott
lakattal újra és újra
lezárt, titkoltak és nem ismertek
legmélyéből valahogy világra
vedled magad,
s már tekeregsz bennem,
újult erővel síkosan fojtasz.
-az erekció semmibe
szárad, hát akarom újra-
Menekülünk egymástól,
ha rád ismerek, futnék s te
visszariadsz a félhomályba,
tudod, hogy ocsmány vagy,
félsz farkasszemet nézni,
s feltárni bugyraid.
Légy bátor!
Törj ki belőlem, s hagyj el örökre!
Nem vagyok jó gazdád!
Nem szeretlek!
Csak úgy teszek, mintha,
csak úgy akarlak, mint ócska narkót
és épp úgy szabadulnék tőled erővel.
Hagyj! Hagyd, hogy elcsitítsalak!
Nem akarlak szánni, ringatni,
sérelmektől felszántott karom már gyengül,
aludj el végre.
Hidd el szeretlek mégis.
A gyermekem vagy.
Hallod, éneklek neked.
Azt akarom, hogy pihenj.
Hogy elnyugodj végleg.
Ha már sem elkaparni,
sem megszülni nem bírtalak eddig,
és ha még te vagy egyedül csak,
mi bennem öröknek látszik,
aki visszatérsz hozzám,
lehetek bárhol, Afrikában, vagy
önmagam legmélyén,
ahol mikor ocsmány, ráncos,
cukros-hívogató fogatlan arcodba nézek,
akkor magamra csodálkozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése