Kísértetek

Remegve várom, hogy újra megnyomd azt a húsokkal,
cafatokkal, sebtében elfedett gombot - mint aki menekül –  
amire csak te tudtál eddig rátapintani  mindenféle asszonyi alakokban,
 nem épp véletlenül, de homályból eredő pontos céltudatossággal,
-mágneshez nyílhegyet- ami a sajátod.

Elhelyezkedem.  A gombnyomásra ébred a tekercs, a gép homlokom sötét üregéből filmet vetít.

Körülöttem szállnak a képek, s a háttérből, orrom egy tompa üregéből bicsaklott zongoraszó őrjít.
Nézem magam.  A főszerep újra az enyém, tébolyító öröm, ahogy telít a hideg elektromosság, s kapcsol monoton lejátszó üzemmódra.  Nincs forgatókönyv, de ami lesz, előre ismert, ezerszer próbált, ezerszer játszott, marionett delejes démoni szinkronitásban, nézi a történetét, amiben a szerepét játssza.

Előre sírok, kínzó öröm az újra előhívás,
-minden kockáját ismerem már- 
de mint  újszülött, aki először pillant  szét,
úgy megremeg, izgul, fél, remél, 
 s lám az eltemetett kiszáll a sírból és táncot jár veled,
észvesztő, kínzó, tehetetlen nyugalom, hagyom, 
hogy megtörténjen,  
a hős vágtat a szakadék felé
elszabadult lovakon,
tudom, hogy mindjárt a mélybe zuhan,
már az elején tudtam,
de hagytam, hogy feltépd,  
és nem tehetek semmit,
én még lovagolni sem tudok.
Nem is kiáltok. Csak az üresség.  
Nem is kiált.  Csak az üresség.
Vége. 
Nincs katarzis, nincs nyugalom sem
- teasüteménnyel és mézzel édesgettél magadhoz-
a szoknyádba kapaszkodnék, szeress, szeress, szeress,  
hisz így neked sem jó. Kielégítetlen jössz máris újra felém mindenféle asszonyi alakokban. Éjjel nem jön az álom. Remegve várom, hogy újra megnyomd azt a húsokkal, cafatokkal elfedett gombot.

Istenem, add, hogy most jó vége legyen.