Állatkertben

Az oroszlán is feladja egyszer,
és gyermeket szül a rácsok mögött,
mi nézzük mosolygós-lágyuló kedvvel,
valaki egy csontot odalökött.
 
A kis majom az anyja haját húzza,
együtt néznek el egy lyukon át,
a végtelen égből egy ablaknyi  szelet,
adott az ember és  boldog, hogy szeret.  

Sejtik-e, hogy a falon túl vége,

nincs dzsungel, s nincs a víznek árja,
odakint beton, sápadt nap várja,
s mi iránytű, csak a műhold fénye.

Sejtik-e, hogy van szabadság mégis,

de óceán,  mérföldek, s az ember
ki útját állja, hogy haza találjon,
és a kasztrált ketreclét tovább ne fájjon.

Érti-e az újszülött  a névtelen bánatot,

mi mérgez mát, tegnapot, holnapot,
álmodja vagy tudja jól,  hogy  repülni szánták,
de  a szárnyát egy fel nem fogható  bűnért
tövig levágták.

Körülnéz, kushad, ez itt az otthon,

szeretni kell, még ha nem is a mennyország
s mi ellágyulva nézzük,  a valóság
csak díszlet  az űrnyi magányban lebegő
földszigeten.

(Alig van hinni ok, de mégis remélem,

 másnak nem ócska mutatvány az emberbazár,
mert van itt, ki  remél, még szárnyat növeszthet,
vagy lehunyt szemmel, de haza talál. )